Mindannyiunkkal megesett már, hogy azt éreztük megkaptuk azt a lehetőséget, melyre annyira vártunk. Szárnyalni kezdtek gondolataink és a jövő rózsaszínbe öltözött. De az általunk elvárt eredmény elmaradt. Történt valami, de az is lehet, hogy semmi sem változott.

A sors játszadozott velünk, vagy mi gondoltunk egy kicsit többet a dolgokba?

Nem történt más velünk csak elfelejtettük, hogy nem a megoldást kapjuk díszcsomagolásban, hanem „csak” egy segítséget célunk eléréséhez. Senkiben sem láthatjuk célunk megoldását. Problémáinkra rávilágíthatnak és tanácsaikkal a helyes döntések felé terelhetnek minket. Megmutathatják az ajtót, de helyettünk nem léphetik át annak küszöbét. Nem tehetjük meg, hogy egy közösségre vetítsük saját céljainkat. Ugyan így nem járható út, ha embertársunktól elvárjuk, hogy a mi céljainkat helyezzék saját céljaik helyébe. A problémák, feladatok személyre szabottak. Mástól nem várhatjuk, hogy azonosuljanak a minket illető feladatokkal. Mennél jobban hárítunk, annál szorongatóbb élethelyzetekbe kerülünk. Minél jobban beleállunk a megoldandó feladatokba, annál több segítség érkezik felénk. Sose higgyük, hogy akik az életünkbe jönnek, azok elvihetik életünk feladatait. Ha ezt elhisszük, az biztos út a magányba. Mindenki el fog menekülni a környezetünkből, mert a mi energiáink másoknak, ha nem is teljesen idegenek, de életükbe nem illeszkedik bele. A mi célunk nem lehet mások célja. Lássunk rá, hogy ki miért van az életünkben. Érezzük, hogy kitől mit kell elfogadnunk. Minél jobban rátelepszünk a körölülöttünk lévőkre megoldatlan problémáinkkal, annál jobban leszünk egyedül. Mindenki egy közösségben él. Minden közöség egyede egy saját feladattal segíti a közös utat. Ha ezt nem vállaljuk és hárítunk, akkor a közösségből energiát vonnunk el, melynek egyenes következménye, hogy egyedül maradunk…